Kisebb-nagyobb adásszünet után újra itt volnék én, és az újabb bejegyzés. Sajnálom, hogy kihagytam ezt az utóbbi időszakot, de mostanában „alkotói válságban” szenvedtem, valamint az elmúlt két hónapot „anyaggyűjtésre” használtam fel a bloghoz (tehát másképp megfogalmazva: ittam).
Sok újdonság történt az albi környékén, ugyanis beköltözött hozzánk egyik csoporttársam akit hosszas töprengés után Mr. Ká-ra kereszteltem így a blog keretein belül, utalva arra, hogy mégiscsak közgizdászok vagyunk.
Az anyaggyűjtésnek meglett az eredménye, sok jó sztorim lesz majd az elkövetkezendő bejegyzésekhez, de most mégis a legutóbbi (tegnapi) estémet mesélném el, mert még friss (még másnapos vagyok, épp hazafelé utazva írom ezt), meg mert nagyon ronga volt.
Tehát az egész ott indult, hogy volt délelőtt az első zh-m a félévben, amit meg akartam ünnepelni, úgyhogy albiban egy abszolút kis laza borozgatással indítottam, majd orvos lakótársammal, Mr. Bé-vel elindultunk Oktogon környékére inni egy kocsmában, ahol csatlakoztak hozzánk még csoporttársai, régi osztálytársak, meg persze nekik is az ismerőseik. Mivel mindketten éppen erőnk teljében járunk, meg mivel be akartunk baszni, ezért a sör-feles kombót részesítettük előnyben az este folyamán, ki-ki milyen töménnyel. Egy kis félreértés miatt sikerült kétszer annyi felest vennünk már első körben, mint rendelve volt, de hogy is mondjam… hát annyira azért nem sajnáltuk. A kocsma maga jó kis hely lenne alapból, csak engem nagyon felbasz ha túl meleg van egy kocsmában, itt pedig kb ilyen „magamalászarok olyan melegvan” hőmérséklet volt. Eléggé praktikus ok miatt nem szeretem egyébként a meleget, mert engem függő lévén még az se tántorít el a cigizéstől, hogy odabent nem lehet rágyújtani, úgyhogy mindig kijárok az ajtó elé a friss levegőre, ahonnan visszatérve az említett vendéglátóipari egységbe mindig megbasz a fülledt levegő, ezzel is elősegítve a minél gyorsabb lealjasodásomat.
Jó pár ilyen kör után (tehát már eléggé rottyon) épp megint kint álltunk egyik sráccal, amikor angol beszélgetést hallottam mellőlünk egy csoportból. Tudni kell, hogy én részegen rákattanok az ilyenekre, mert angolul jobban tudok általában beszélni, mint magyarul (eliszom magamból azt a részt, vagy én nem tudom). Tehát gyorsan oda is léptem, hogy „héjwáccáp gájsz”, meg „verjúfrom?”, amire teljesen pozitívan reagáltak, mert nemhogy nem léptek arrébb, hanem még szóba is elegyedtek velem. Egy laza 5 perc beszélgetés után jöttünk rá a csajjal akivel beszélgettem, hogy igazából mindketten magyarok vagyunk, tehát akár használhatnánk a magyart is, hátha az úgy egyszerűbb lesz. Ekkor csatlakozott a beszélgetéshez Mr Bé is, mert akkor jött ki ő is éppen. Na itt kezdődött az első „wáttáfákk” az este alatt, mert a csaj elkezdte nekünk kifejteni szépen, hogy egyébként ő született pesti, és neki mennyire elege van már Magyarországból, hogy ő igazából már csak Erasmusosokkal dumál (mert mi nem magyarok voltunk, namind1). Meg hogy ő mennyire utál „vidékre” menni (basszameg), mert bármikor amikor megy a „lui vitton” táskájával, a „dolcse gábbáná” ruháiban és a Ray Ban napszemcsijével, akkor őt mindig kinézik, meg le „bunkó pesti”-zik. Mr Bé-vel itt egy gyors összenézés után elsuttogtunk néhány, még miskolci fülnek is cifra káromkodást, majd magunkban megállapítottuk, hogy itt valószínűleg nem a ruhával lesz a gond a csajnál. Ő itt még nem állt le, óóó dehogy, elmondta, hogy már járt huszonix országban, meg az utazás miatt hagyott ki egy évet is suliból, és hogy 4 (azaz négy) nyelven beszél. Ezzel még nem is lett volna gond, de ő ezt demonstrálni is akarta, tehát elkezdett először spanyolul, majd olaszul hablatyolni, meg magyarázni nekünk (személyes megjegyzés: szerintem ha valaki a két nyelv közül az egyiket tudja, a másikat már nem annyira para megtanulni). Mi ugye Bé-vel full készen voltunk, úgyhogy válaszoltunk neki az olasz szövegre egy frappánsan megfogalmazott „Báppárábuppi? Bippi báppá buppi bááá” kamu-olasszal, és így beszélgettünk, bár szerintem a csajnak fel sem tűnt, nagyon el volt foglalva magával. Mi léptünk tovább inni, úgyhogy elköszöntünk tőle, de innen is üdvözlöm, és remélem nem hoz össze vele mégegyszer a sors.
Innen továbbálltunk a „Grund” fantázianevű szórakozóhelyre, ahol valami orvosbuli volt, és ez így tetszett nekünk, hogy vájnát. Na igen, csak mi azzal számoltunk, hogy ingyenes buli lesz, meg ha két srác úgy megy le egy diszkóba, hogy nem akar csajozni, az nem enyhén..khömm…bbbuzis. De ekkor még úgy voltunk, hogy bemegyünk, majd meglátjuk mi lesz, max iszunk tovább. Ekkor jött az este második „fénypontja”, azaz az egyik, magát „szekusnak” gondoló instruktor srác,aki a jegyet szedte. Azzal indított, hogy megkérdezte, hogy „na, milyen karakteretek van WoW-ban?”. Jó… értem én, hogy mindketten szemüvegesek vagyunk, meg nem felzselézett diszkós hajunk van, de azért mégis basszameg. Összeszedve WoW-os tudásunkat Bé odalökte, hogy 75ös hjumán paladin, én meg talán vmi warrior, vagy tudja a tököm. Ezután derült ki, hogy jaa, itt fizetni kell a belépésért, ami nekünk nem tetszett, úgyhogy elkezdtünk ötletelni, hogy most akarjuk-e mi ezt, meg ilyenek. Itt lépett be a beszélgetésünkbe a „szekus” srác, hogy „naa srácok… most komolyan nem jönnétek be csajozni? Naa… párszáz forint csak… VIK-esek vagytok ugye?” Itt Bé rávágta, hogy persze, ő villamosmérnök, én meg mérnök infós. A srác erre rácsapott, hogy na de mi biztos szeretnénk csajokat, meg hogy ez csak kis pénz. Mi mondtuk, hogy hát sajnos mi túl gyávák vagyunk csajozni, meg ilyen infós arcokra amúgy sem buknának… ekkor tört ki belőlünk az iszonyatos röhögés, és elmondtuk a srácnak hogy Bé orvostanhallgató, én meg közgáz, és semmi bajunk nincs a nőügyek terén, úgyhogy csak nyugodjon meg. Na hát mit mondjak, ez „cseppet sem tetszett” a srácnak, és bedobta, hogy „akkor 5 másodpercetek van eldönteni, hogy bejösztök-e”. Egymásra nézünk Bé-vel, hogy hát ez nem tudjuk mit képzel, majd elkezdtünk beszélgetni, hogy hova menjünk inkább inni (közben a faszi kajak számolt vissza), majd amikor 1-nél járt, akkor elindultunk kifelé. Óóó hát ez nagyon tetszett a szekusunknak, hogy mi azt csináljuk amit ő mond, meg ilyenek, úgyhogy megpróbálta kiélvezni azt a kis hatalmát, ami volt neki, és mivel Bé ment elöl, az én kabátomat markolta meg hátulról, és így lökdösött kifelé. Én ezen már csak nevetni tudtam, ami megint nem tetszett neki, úgyhogy kiérve még belém is rúgott hátulról (kis patkány, elölről nem kötött volna belém). Én visszafordultam, hogy bazdmeg ezt nem hiszem el, de a srác nyilván visszament gyorsan másik szekusokhoz rögtön. Ez is vicces lehetett kívülről nézve, ahogy két fullszarkész srác oda-vissza dülöngélve beszélik, hogy „bazdmeg, menjünk már vissza összepakolni őket… ááá nem, igyunk…hol igyunk?...áá inkább tényleg menjünk verekedni”. Végülis arra jutottunk, hogy elfogyasztjuk a belépők árát még gyorsan sör formájában.
Hát ez egy elég rossz ötlet volt… tartom, hogy azok a sörök mérgezettek voltak. Most utazok hazafelé így délután és még mindig küzdök a fejfájás-hányinger kombómmal, ami magába akar szippantani és elemészteni. Bé rosszabbul járt, mert ő délelőtt csak fetrengeni tudott, nyögni, meg sápítozni. És így indulhatott órára, ahol formalinszagban párologhat.
Ide kéne valami frappáns lezárás, de egyelőre örüljetek, hogy egyáltalán írtam, mostanában eléggé lusta vagyok. Azért a konklúzió mégis az, hogy nagy az Isten állatkertje, és Budapest mindig meg tud lepni az embereivel.
Na, ha jók lesztek akkor legközelebb elmesélem hogy ittuk le magunkat annyira Mr. Pé-vel, hogy egy gyrososnál a földön fetrengett röhögve, vagy hogyan éltem túl, hogy miskolci haverommal 4 óra alatt megittunk 15 felest fejenként. Most inkább nem gondolok ezekre, mert ráz ez a kibaszott vonat, és brrááá.
